Elveszett világ

Vérbosszú, bunker, közmondásunk szerint az italt látványosan rosszul bíró szamár. – hozzávetőlegesen ennyit tud az átlagember, ha Albániáról kérdezik. A sasok földje azonban sokkal több ennél, Európa elfeledett szeglete lépten-nyomon képes meglepni az idelátogatót.

Vérbosszú, bunker, közmondásunk szerint az italt látványosan rosszul bíró szamár. – hozzávetőlegesen ennyit tud az átlagember, ha Albániáról kérdezik. A sasok földje azonban sokkal több ennél, Európa elfeledett szeglete lépten-nyomon képes meglepni az idelátogatót.

Albániára valamennyi szóba jöhető jelzője közül talán a „széttagolt” bizonyul legigazabbnak, hozzátéve, hogy ez korántsem pejoratívan értendő, sokkal inkább az ország sokszínűségére utal. A síkságok és hegységek különös kettőse uralta tájat mintegy 3,5 millió albán lakja, becslések szerint közel ugyanennyien élnek a határokon kívül, főképp Koszovóban, Macedóniában, és Görögországban, de Dél-Itáliában is találkozhatunk az egykor török uralom elől menekülő albánok leszármazottaival, az arberesekkel. Igaz, utóbbiak már nem értenék meg az anyaországban élőket, zászlajuk azonban a mai napig őrzi a jellegzetes kétfejű albán sast, csak épp vörös alap helyett az olasz trikolóron.

Az ország történelmét sem épp az egységesség jellemezte. A velencei, bolgár, oszmán elnyomások éveit csak ritkán törték meg a viszonylagos függetlenség időszakai, melyeket leginkább az egymással vetélkedő nemzetségek, törzsek hatalmi villongásai, rivalizálása jellemzett. Ritka kivételt jelentett az Oszmán Birodalommal szembeni ellenállást megszervező Kasztrióta György, ismertebb nevén Szkander bég negyedszázados uralma, nem véletlen, hogy a mai napig ő Albánia legnagyobb nemzeti hőse, az albán öntudat és büszkeség elsődleges forrása. A törökök elleni harc legalább akkora jelentőségű alakja volt, mint kortársa, Hunyadi János, akinek nem mellesleg egyik legszorosabb szövetségese volt. Ennek köszönhetően gyakorlatilag akármelyik általános iskolát végzett albánt kérdezzük Hunyadiról, pontosan tudni fogja, ki is volt a híres törökverő.

A különös ellentmondások világa ez, a mára már zömében ateista országban mindig is jól megfértek egymás mellett a muzulmán, ortodox, katolikus felekezetek, ennek leglátványosabb hozadékai a szinte véletlenszerűen elszórt görög és római katolikus templomok, mecsetek szerte az országban. A történelmi széttagoltság dacára az albán mentalitás mindenütt ugyanolyan. Büszke, de végtelenül vendégszerető nép, mely a külföldieket igyekszik a lehető legnagyobb tisztelettel kezelni, ez néha kifejezetten zavarba ejtő esetekhez vezet. Egy alkalommal például nehezen tudtunk napirendre térni a hotelbe történő megérkezésünkkor csoportunk tagjai közt látszólag tanácstalanul, részeg módjára ide-oda ingázó, kulcsokat kiosztó igazgató felett. Később idegenvezetőnket megkérdezve kiderült, jóhiszemű vendéglátónk csupán a maximális tiszteletet akarta nekünk megadni, a közel tízfős társaságból mindig a legidősebbet kiválasztva, őt előnyben részesítve.

Egy, a hazaúton megismert, évtizedek óta Albániában élő magyar szerint az albánok óriási szívvel megáldott népség, mely olykor elképesztően buta tud lenni. Nehéz ennek valóságtartalmát egy rövidebb út alapján megítélni, mindenesetre a 96-ban, az ország 70 százalékát érintő piramisjáték-botrány nyomán kirobbant zavargások esete elgondolkodtató. Ennek következtében egyébként máig nem lehet tudni, pontosan mennyi fegyver maradt a katonai raktárak kifosztása után a civil lakosságnál, ennek ellenére egy percig nem éreztük magunkat legkevésbé sem fenyegetve. A biztonságérzetet csak növeli az országban található rengeteg rendőr, akik idegenvezetőnk szerint a legjelentéktelenebbnek tűnő konfliktushelyzetek esetén is azonnal, határozottan közbeavatkoznak.

Tirana, a színek városa

Az utak állapota, illetve az országot körülvevő hegyek kiszámíthatatlansága következtében valószínűleg a Teréz anyáról elnevezett repülőtér lesz az első, amivel a legtöbb, Albániába érkező először találkozni fog. Az ország elmaradottságára vonatkozó sztereotípiák itt rögtön semmivé is lesznek, hiszen minden ízében európai, modern légikikötőről van szó. Tiranába beautózva aztán belátjuk, a dugó nem feltétlenül magyar sajátosság, a csigatempónak köszönhetően azonban máris lehetőségünk nyílik, hogy kicsit tüzetesebben is szemügyre vegyük az albán fővárost. Nehéz pontosan leírni, milyen is Tirana, képtelenség megjósolni, hogy egy-egy sarkon befordulva milyen látvány fogad majd. Néha tipikus mediterrán, néha a kommunista építkezés átkos örökségével birkózó, néha egyenesen a hatvanas évek banánköztársaságait idéző. Csendes kis utcák és tágas terek váltogatják egymást, utóbbira kiváló példa a város abszolút központját jelentő Szkander bég tér, ahol a nemzeti hős lovas szobra is található, s melytől legfeljebb pár percnyi sétára van valamennyi fontos közhivatal, illetve a Nemzeti Történelmi Múzeum is. Utóbbiban mindenképp érdemes szétnézni, nem csupán Albánia történelméről kapunk átfogó bemutatót, de igazi gyöngyszemekre is bukkanhatunk. Ilyen például az ikongyűjtemény, melynek valamennyi lélegzetelállító szépségű darabja az Enver Hodzsa nevével fémjelzett kommunista diktatúra eszement intézkedéseivel szemben aratott egy-egy kis győzelem. Az ország minden szegletéből találni itt a diktátor vallásüldözése elől falakban, padlókban, egyéb rejtekhelyeken őrzött ikonokat, a búvóhelyek titka nemegyszer generációról generációra öröklődött.

Mindenképpen sétáljunk el a Bloku (azaz Blokk) negyedbe, melybe annak idején közönséges halandó nem, csupán a kommunista vezetés tagjai léphettek be. Mára egy egészen másfajta elit vette birtokába, bár az utcákon már bárki sétálhat, lakást csak a leggazdagabbak engedhetnek meg itt maguknak. A kommunista diktatúra öröksége néha egészen elképesztő módon vágódik az ember arcába, legékesebb példa erre Enver Hodzsa piramisszerű mauzóleuma, mely a gyűlölt vezér halála után, egykor volt megkérdőjelezhetetlen tekintélyének adott fricskaként egy ideig diszkóként működött. A város legszebb panorámáját a Mártírok Temetőjéből, a 12 méteres Albánia Anya szobor tövéből élvezhetjük, innen jól látszik, milyen egy város, melyben évtizedekig megtiltják az ötemeletesnél magasabb házak építését. A volt keleti blokk egyik országában sem ismeretlen rideg kockaházainak örökségét amúgy igen érdekes módon igyekszik megoldani a jelenlegi ellenzék vezéralakja, Edi Rama polgármester: utasításba adta azok átfestését, aminek következtében igen látványos, olykor meghökkentő színek és formák kavalkádja lepte be az egykor szürke falakat.

Mediterrán nyár

A főváros közvetlen szomszédságában találjuk Durrës városát, mely Albánia második legnépesebbje, mindamellett fontos kikötője és nyaralóhelye. Főképp a koszovói albánok, és újabban a macedónok kedvelt úti célja, ami a gyönyörű, homokos tengerpartot elnézve nem is csoda. Sajnos a parti sáv jelenleg nem épp legelőnyösebb arcát mutatja, rengeteg az építkezés, és az ezzel járó felfordulás rányomja bélyegét a város ezen részére. Hiába, ilyen az épülő nyaralóövezet, az azonban biztos, hogy az idelátogató koszovói testvérek semmiben nem szenvednek majd hiányt, mikor elkészül.

A város vitán felül legnagyobb nevezetessége a huszadik század folyamán feltárt, második századra datált római amfiteátrum. Teljesen véletlenül, pinceásás közben fedezték fel, ennélfogva kissé bizarr módon lakóövezet veszi körül a romokat. És vice versa, hiszen egyes háztulajdonosokkal a mai napig nem sikerült megegyezni, így az amfiteátrum egy részén még mindig épületek állnak. A már feltárt részeket azonban semmiképp se hagyjuk ki, ottjártunkkor éppen a mozaikos kápolna helyreállításán dolgoztak a restaurátorok.

Ha azonban hamisítatlan mediterrán hangulatú tengerparti nyaralásra vágynánk, inkább az albán Riviéra déli végpontját, Saranda (albánul Sarandë) városát keressük fel. Már csak az odavezető út miatt is érdemes, a jobbra-balra kanyargó szerpentinről lenyűgöző kilátás nyílik a tengerpartra, a hatalmas hegyek és a mesébe illően kék tenger csodálatos látványát semmilyen felvétel nem képes maradéktalanul visszaadni. Sarandába érkezve tipikus mediterrán nyaralóváros fogad, jelentős görög kisebbséggel, ami a nyugati szomszéd közelségét figyelembe véve nem is meglepő. Az alig 15 ezer lakossal rendelkező település Albánia talán legtöbbször átnevezett városa. Az ókorban Ankhiszész, majd Onchesmus, a bizánci uralom alatt Ajii Szaranta, velence fennhatósága idején Santi Quarantara, a huszadik században Pirro, nyolc hónapig I. Zogu tiszteletére Zogaj, az olasz megszállás alatt pedig Mussolini lánya után Porto Edda.

A múlt emlékei

Ha a heverészős, napozós nyaralást nem nekünk találták ki, akkor sincsen gond, mindjárt három, az UNESCO világörökség-listáján szereplő várat is bejárhatunk. A Sarandától pár kilométerre, az ország legdélebbi csücskében fekvő Butrint az antik világ szerelmeseit nyűgözi le, kevés ennyire érintetlen, épségben fennmaradt görög-római erőd maradt a világon. Ez talán a diktatúra egyetlen pozitív hozadéka, 45 éven keresztül ugyanis csupán kétféle látogatója volt a területnek: az alig pár kilométerre lévő Görögországba átszökni vágyók és az őket megállítani próbáló határőrök. Vergilius szerint maguk a menekülő trójaiak alapították, de csak annyi bizonyos, hogy i.e. 1000 óta lakott a terület. Bárhogy is legyen, a buja mediterrán kiserdő tisztásain megbúvó romvárosban tett séta valóban egyedülálló élmény.

Időben a középkor, térben az ország belseje felé elmozdulva Berat és Gjirokastra várait semmiképp ne hagyjuk ki. Útközben jó eséllyel átszeljük valamelyik olajmezőt, nekünk a kuçovë-i mellett sikerült elhaladnunk. Az átható olajszagot még a környező falvakban is érezni, tapasztalatnak érdekes ugyan, de nehéz elképzelni az életet itt. Berat Albánia egyik legősibb városa, már az illírek idején is fontos határerőd állt itt. A „fehér város” vagy az „ezer ablak városa” rengeteg látnivalót kínál, nem csoda, hogy Enver Hodzsa 1961-ben múzeumvárossá nyilvánította. A legizgalmasabb kétségkívül a város fölé magasodó Kala, azaz várnegyed, itt találhatjuk a híres ikonfestő, Onufri múzeumát, valamint rengeteg apró templomot. Utóbbiak a búcsúcédulákhoz hasonló funkciót töltöttek be, az építtetőik és családjaik teljes bűnbocsánatot nyertek. A várnegyedet ma is mintegy 100-150 család lakja, ez az egyik legmarkánsabb különbség Gjirokastra és közte. Az Enver Hodzsa szülővárosa fölé magasodó fellegvár ugyanis kizárólag katonai célra épült, tornyai azonban egy nyüzsgő, élettel és kacskaringós sikátorokkal teli városra tekintenek. Az egyik legnagyobb épségben maradt oszmán város falai között találhatjuk a diktátor házát is, mely a kommunizmus idején Hodzsa személyi kultuszának legfőbb zarándokhelye volt, ma néprajzi múzeum működik itt.

 

 

Bunkervilág

Vérbosszú

Bár a mindenkori kormány igyekszik eltüntetni az országban szinte bárhol megtalálható kisebb-nagyobb bunkereket, a mai napig a legváratlanabb helyeken tűnnek fel a jellegzetes kis betongombák. A vezér paranoiájának, izolációs politikájának leglátványosabb hozadékai ma már legfeljebb csak szerelmi légyottok alkalmi helyszínei.

Kényes téma, melyről nem szívesen beszélnek az albánok, pláne kívülállóknak nem. Egyes vélemények szerint a mai napig tart a férfi családtagokon vett sérelem ilyetén megtorlása, mások szerint legfeljebb csak az északi, hegyi törzsek körében jellemző, és ott is kihalófélben van. A férfi kitétel nem véletlen, a legutóbbi időkig a nők vére tulajdonképpen semmit sem ért. Még ma is viszonylag ritkán látni az idősebb korosztály nő tagjait nyilvános szórakozóhelyeken, kávézókban, a fiatalok azonban már jól láthatóan nem érzik magukénak az idejétmúlt társadalmi normát.

 

 

 

 

 

Buzás Gábor

(Munkatársunk útját a Malév támogatta.)